...az úgy volt, hogy Anya és Apa 2008. augusztus 9-re vártak... De teljesen összezavartak azzal, hogy felváltva beszéltek a fejemmel anya hasán keresztül, hogy Dórika most ne szüless meg egy hétig, mert apa távol lesz, dolga van a Skót Felföldön (mit nekem Skót Felföld... tudom az egészet kívülről, mert anya hasában sokat okosodtam az idegenvezető tanfolyamán, de erről majd később mesélek). Aztán sürgettek, mondván, hogy most kellene megszületnem, mert apa épp itthon van, de majd megint el kell mennie egy hétre, tehát akkor sem születhetek meg. Hát mit mondjak, nem egyszerűek az ősök... Végül elhatároztam, hogy na jó, addig nem születek meg, amíg megy ez a herce-hurca, meg apa idegent és autót vezet a birkák földjén, azért az mégsem járja, hogy anya egyedül vigye el a balhét.
Anya anyukája, az én nagymamám rendkívül optimista volt és már augusztus 6-án eljött hozzánk az én tiszteletemre, anya nagyon örült, hogy majd milyen sokat fog tudni segíteni a kakis pelenkáim mosásában és ha még ezen kívül marad idő, akkor egyéb házimunkákban is.
Apa járt a legjobban, mert végre minden este ehetett valami finomságot (ne tudjátok meg, milyen édes szájú), nagymamámmal állandóan készíttetett valamit. Háromszor is volt csúsztatott palancsinta, megszámlálhatatlanul sok pudingot ettünk (persze nekem is jutott valami azon a furcsa zsinóron keresztül), és még sorolhatnám. Anya már ez előtt is csak gurulni tudott velem, de ezután meglepően sokszor hallottam a szájából a bálna szót.
Itt szeretnék szegény apától bocsánatot kérni, amiért 2 hónapig a földön aludt egy matracon, amíg mi anyával a kanapén. Ugyanis engem agyonnyomott a franciaágyuk, túl kemény volt és ezt kénytelen voltam az akkor bevethető egyetlen eszközzel anya tudomására hozni... igen, eléggé nagyokat rugdostam... bocsi anya...!
Egy szó mint száz, augusztus 19-én éreztem úgy, hogy most már tényleg állati szűk idebent, aki bújt, aki nem, én megyek! Vettem a sátorfámat és elindultam életem első, igen kalandos útján. Mivel most úgy érzem le kell foglalnom anyát valamivel, mennem kell sírni egy kicsit, de majd még visszajövök és leírom nektek, milyen volt életem első néhány perce és napja.
