A szüleim csak úgy kapkodják a fejüket, nem tudják szinte követni azt az iramot, ahogy elsajátítom az emberi lét minden csínját-bínját.
7 hónapos koromban ugyanis megtanultam végre kordinálni a négy végtagomat, most már hallgatnak rám és 1 hét alatt a hason fekve fenekem égbe emelésétől eljutottam odáig, hogy másodpercek alatt jutok A-ból B-be, legyen mondjuk a nappaliban lévő játszószőnyeg A és a konyhaszekrény ajtaja B. Furcsa mód ezzel a mutatványommal egyidőben keletkezett egy rácsos kerítés szerűség közöttem és az engem legjobban érdeklő dolgok között (számítógép, kábelek és Apa XBox játéka).
Gondoltam ez a mászás dolog nem nagy kunszt, ezért 1 hét múlva újabb bravúrt muttam be, pontosan a 7 és feledik szüli-hónapomon: egyszerre térdeltem, majd álltam fel a kanapé takarójába kapaszkodva. Persze egy-két másodpercen belül elestem volna, ha nem kapnak el, de büszke voltam magamra és annyira tetszett, hogy azóta is gyakorolok nap, mint nap, hol Apába, hol Anyába, hol a rácsokba kapaszkodva. A három, vagy négy esés mit sem csökkent a lelkesedésemen. Anyáék reklamálják az ülést, hogy azt miért hagytam ki vajon a sorból, de majd egyszer meglepem őket azzal is.
7 hónaposan történt meg az is, hogy az őseim végre felfogták, nem csak úgy bambulok, amikor beszélnek hozzám, hanem keményen dolgozom fel az adatokat odabent és próbálok értelmet adni a furcsa szavaknak. Apa vette észre először, hogy a "hol az Anya?" kérdésre buzgón keresem imádott Anyukámat és vigyorgok, amikor meglátom, amikor pedig a "hol a lámpa?"-t hallom, akkor felnézek rögtön és akár világít, akár nem, megtalálom a szememmel. Na erre varrjatok gombot!
