Jákri Dórika naplója

Július 27-én megtettem életem első 4 önálló lépését! Éppen Panna barátnőmnél voltunk vendégségben, amikor úgy döntöttem, hogy ha már megy kézenfogva, akkor kipróbálom segítség nélkül is a sétát, felkészülve arra a szituációra, hogy éppen akkor akad dolgom valahol, amikor nincs segítő kéz a láthatáron. Persze mindenki engem nézett lélegzetvisszafojtva, ezért zavarba jöttem egy kicsit, de így is átéreztem a tettem súlyát és amikor 4 lépés után fenékre huppantam, boldogan vigyorogtam lelkes közönségemre.

Hát igen, körülbelül 3 hete alakult úgy az élet, hogy egyik pillanatról a másikra sétálni kezdtem és először még mindkét kezemet, aztán már csak egyet kellett fogni ahhoz, hogy első babalépéseimet megtegyem. Azóta annyira imádom, hogy nem a földön kell kúszni-mászni, hogy anyáékat és egyébként mindenkit aki körülöttem előfordul erős ráutaló magatartással hívok sétálni. Megfogom az épp kiszemelt alany kezét és húzom abba az irányba, amerre én akarok menni, aztán kicsit morcosan nézek rá, ha nem indul meg azonnal. Azért azt hangsúlyoznom kell, hogy arra megyünk, amerre én akarok, nem ám csak úgy bele a világba. Ez általában az első lépcső, amit meglátok. Imádok lépcsőzni és bár még nem nagyon megy, egyesével veszem a lépcsőfokokat, ahogy a felnőttektől láttam.

Új tudományom a mutogatás, amivel végre el tudom magyarázni mit akarok éppen, illetve rá tudok mutatni a számomra csodálatos dolgokra, úgy mint lámpa, repülő, vau-vau, baba, apa, anya, bármilyen játék, illetve kaja.

Természetesen nekem is lépést kell tartani a modern világ babáival, ezért már tudom, mire való a telefon, illetve hogy mit jelent a 'halló' szó. Ismerem a játékaim közül a maci, béka, vau-vau és repülős könyv neveket, ezeket hallva már ki tudom választani őket a többi játék közül. A repülő számomra a legnagyobb csoda (természetesen imádott Anyukám és Apukám után), és ha egy nap ötven repülőt látok, az ötvenegyediket is tátott szájjal bámulom. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a lámpa után ezt is 'pá'-nak fogom hívni, nehogy összekeverjem őket.

Rohamosan fejlődnek képességeim és mindegyikre büszke vagyok, nagyon tudok örülni minden új felfedezésemnek. Valamiért úgy érzem, hogy Anyáék is így vannak ezzel...

Benci barátom 50 szót tud már! Olyan büszke vagyok rá és szeretném utánozni is egyben, de én sajna csak egyet tudok, mint már említettem. Ezért kitaláltam, hogy azt az egyet ötvenszer mondom el egy nap, így lépek Benci nyomdokaiba. 'Pá'-val kelek, 'Pá'-val fekszem és a kettő közti időt is próbálom kitölteni még 48 'Pá'-val. Hadd ne mondjam, hogy Anya múltkor elvitt lámpa boltba...

Hiába, lámpa rajongó lettem. Ezen kívül párizsi rajongó is. Bár én Skóciában élek, Apa intézett nekem jó magyar parizert, amiből múltkor például három szeletet becsaptam reggelire, egy egész zsemlével. Okoztam is nagy meglepetéseket!

Bár ha engem jellemeznek, elég sokszor hallom az 'akaratos' kifejezést, szerintem egész jól haladok, hogy azt csináljam, amit mondanak nekem. Például ha azt mondják tapsoljak, csattanósat is tudok már tapsolni. Ha Apa megkérdezi, hogy kell fújni, akkor 'állati édesen csücsörítek'. Ezt nem én, hanem a környezetem mondta rám! De az tény, hogy Apának az a kevés haja is lobog egy kicsit, olyan ügyesen fújok!

Túlestem életem első, második, harmadik, negyedik és ötödik pORRszívásán... Mivel csak nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tudnék erről többet mesélni, inkább csak annyit kérnék, hogy HAGYJÁTOK BÉKÉN AZ ORROMAT!!!!!!!!!

Megint eltelt néhány hét, és újabb sikerekkel büszkélkedhetek! A legutóbbi lámpás bravúromat tovább fejlesztettem és most már ki is tudom mondani, hogy az bizony a lámpa. Legtöbbször csak arra szánok energiát, hogy a szó végét mondjam ki, azaz 'Pá', de olykor veszem a fáradtságot és a lámpára nézve közlöm: 'ámpá'.

Naná, hogy az Apa szót is tudom már, de azt Apa szerint nem mondom olyan kifinomultan és kellő átérzéssel, mint ahogy a 'Pá'-t ajkaimra veszem és közben átszellemülve bámulom a lámpát. Az Apa szót simán letudom egy ÁPÁ-val, de természetesen Apa ettől is nagyon boldog. A baba szót is tudom mondani, de még gőzöm sincs, hogy mit jelent. Majd egyszer biztos rájövök...

Ezen kívül tudom utánozni a kutyusok hangját, Mamim segítségével tanultam meg, aki mostanában sokat vigyázott rám és mesélt egy szép könyvből. Ha kutyát látok, már meg is tudom szólítani: 'váu váu'!

Tudok már két szemmel kacsintani, imádok ilyet játszani Anyáékkal, de még az utcán sétáló bácsikkal és nénikkel is.

Tudom, mit jelent a 'nem', és a fejemet is ügyesen rázom. Például akkor is, ha olyan dologgal akarnak megetetni, ami nem nagyon jön be első ránézésre. Nem beszélve a pohár számhoz való közeledéséről. Pfujjjj!

Ja, és egész stabilan állok, nem nagyon esek már el és régóta tudok ülni is, amit Anyáék reklamáltak, de ezek nem olyan nagy ügyek.

Imádom a pirítós kenyeret, a tésztát, a virslit, az áfonyát, a szőlőt, viszont inni még mindig utálok. Talán majd ha feltalálják a folyékony virslit... Tegnap már garnéla rákot is kóstoltam, egyből be is nyomtam 5-6-ot belőlük.

A szüleim csak úgy kapkodják a fejüket, nem tudják szinte követni azt az iramot, ahogy elsajátítom az emberi lét minden csínját-bínját.

7 hónapos koromban ugyanis megtanultam végre kordinálni a négy végtagomat, most már hallgatnak rám és 1 hét alatt a hason fekve fenekem égbe emelésétől eljutottam odáig, hogy másodpercek alatt jutok A-ból B-be, legyen mondjuk a nappaliban lévő játszószőnyeg A és a konyhaszekrény ajtaja B. Furcsa mód ezzel a mutatványommal egyidőben keletkezett egy rácsos kerítés szerűség közöttem és az engem legjobban érdeklő dolgok között (számítógép, kábelek és Apa XBox játéka).

Gondoltam ez a mászás dolog nem nagy kunszt, ezért 1 hét múlva újabb bravúrt muttam be, pontosan a 7 és feledik szüli-hónapomon: egyszerre térdeltem, majd álltam fel a kanapé takarójába kapaszkodva. Persze egy-két másodpercen belül elestem volna, ha nem kapnak el, de büszke voltam magamra és annyira tetszett, hogy azóta is gyakorolok nap, mint nap, hol Apába, hol Anyába, hol a rácsokba kapaszkodva. A három, vagy négy esés mit sem csökkent a lelkesedésemen. Anyáék reklamálják az ülést, hogy azt miért hagytam ki vajon a sorból, de majd egyszer meglepem őket azzal is.

7 hónaposan történt meg az is, hogy az őseim végre felfogták, nem csak úgy bambulok, amikor beszélnek hozzám, hanem keményen dolgozom fel az adatokat odabent és próbálok értelmet adni a furcsa szavaknak. Apa vette észre először, hogy a "hol az Anya?" kérdésre buzgón keresem imádott Anyukámat és vigyorgok, amikor meglátom, amikor pedig a "hol a lámpa?"-t hallom, akkor felnézek rögtön és akár világít, akár nem, megtalálom a szememmel. Na erre varrjatok gombot!

Küzdök a hajammal rendesen... Anya is... Anya még a sajátjával is, mert a sajátom mellett az övét is előszeretettel ráncigálom.

Anyának már muszáj volt levágnia a hajamat hátul és oldalt, mert egy: hátul már majdnem derékig ért, a vége fekete volt, amivel születtem, a tövénél pedig szőkésbarna, amilyen majd lesz állítólag. Kettő, a fejem közepén, hátul kikopott a hajam, annyit forgolódtam az ágyban, ezért úgy néztem ki, mint valami papnövendék. Ez még most is majdnem így van, de már kevésbé feltünő.

Három: Anya szerint azért tépkedtem a hajamat onnan, mert rálógtak a szálak a fülemre és csikizték. Hogy ez igaz-e? Majd elárulom, mi?

A gond az, hogy felül is le kéne vágni, de az eddigi eredmények alapján Anya nem nagyon meri.

Azért annyira nem lett szörnyű, de Anya úgy döntött, egyelőre nem nyit baba-fodrászszalont. Ki tudja, ha ilyen ütemben nő a hajam, talán sokat fejlődik majd... vagy bevállalja, hogy elvisz a fodrászához, ahol nyilván nyugodtan fogok ülni az ölében, tűrni csendben, hogy matassanak a fejemen és persze egyáltalán nem akarom majd megfogni azt a fémes tárgyat, ami a hajvágásnál elengedhetetlen eszköz.

Itt látható egy kép rólam és a hajamról még a vágás előtt, ami közvetlen ébredés után, de még fésülködés előtt készült... Igen, jól látod, elaludtam rendesen a sérómat! Ja, és ugye hogy van saját távirányítóm és billentyűzetem!!!